Mérföldkövek

1 nap és 10 éves, mi a szülei úgy érezzük, most végre kicsit fellélegezhetünk. Nagyon sokáig nem írtam. Talán nem volt helyes, de nem is mentegetőzöm. Volt feladatunk. Egyik iskolából pattantunk a másikba, kétszer is, egyik problémát igyekeztünk megoldani, a másik után. Fejlesztettünk sokat, sokféleképpen. Mindig azt gondoltam egyszer csak vége lesz. Most rájöttem, hogy sose. Mindig oxigénhiánnyal született gyermek anyukája maradok, legbelül.

Reklámok

Megnyugvás, elfogadás, avagy mindkettő

Sokáig gondolkodtam, mi legyen a bejegyzés címe, hiszen arról készülök írni, hogy mikor lélegezhetünk fel végre, mikor vagyunk a küzdelmeken túl. Hát most elsőre azt írnám soha.

Lehet ez így túl sarkos és mindenkinek, aki ebben a cipőben jár más és más véleménye van, és persze attól is függ ki, milyen mértékben érintett, milyen a gyermek visszamaradása, sérültségének mértéke. Ennek is szakaszai vannak, minden fordulópont, minden mozgásfejlődési fázis előtt megy az aggódás, csak csinálja, csak túl legyen rajta, és miután megtette, jön a fellélegzés, és újra az aggódás, izgalom. Így megy ez, míg abba nem hagyhatunk valamilyen kezelést, és személy szerint nálunk a 18 hónapos vizsgálatkor volt egy nagyobb fellélegzés.

Fejlesszünk otthon?! És ha igen, hogyan?

Már régóta tervezem megírni ezt a bejegyzést, hiszen sok  kérdés hangzik el az otthoni torna, “tréning”-ek kapcsán, hogy kell-e ez, szenvedtessük-e, avagy hagyjuk békibe azt a gyereket, had élje a maga kis életét.

Bevallom, én is bajba voltam, mivel teszek jobbat, ha folyamatosan megfeleltetem, kínozom, vagy ha hagyom, fejlődjön a maga ütemébe, végül is járunk Dévényre, neurológushoz stb.