Felnőni egy nagynénivel, aki Más!

Vajon hol tart ma Magyarországon az elfogadás és tolerancia?

Választ nem tudok adni rá, mert sokféle módon lehetne megközelíteni, inkább másra gondoltam….

Egy személyes történettel szeretnék betekintést nyújtani egészségesként és érintett családtagként, milyen volt felnőni egy olyan családban, ahol a nagynéni Más, avagy nevezzük nevén, középsúlyosan értelmi fogyatékos, önálló életvitelre képtelen személy. Teszem ezt azért, mert evvel is szeretném formálni a társadalom, az itt lévő Olvasó közösség szemléletét. Mert sokszor annyira egyoldalúak, antitoleránsak,  és kevésbé elfogadóak vagyunk, és hiszem azt, hogy ez leginkább az információ hiányból, tapasztalat hiányból fakadhat.

Adott egy helyzet, mely szerint mindenkit megilletnek ugyanazok a jogok, így integrálódnak a sérült gyermekek is a köznevelési intézményekbe. Igen ám, de vannak szülők, akik berzenkednek, ugyan már ne az én gyerekem csoportjába járjon, mert negatívan hat a gyerek fejlődésére, etc.

Na ilyenkor elgondolkozok, és próbálom megérteni, és rájövök, nekem azért nehéz átérezni ezeket a félelmeket, (mert szerintem ezek azok), mert én érintett családból nőttem fel, és mit ad ég, hasonló módon született gyermeket nevelek. Hiszen az én nagynéném is súlyos szülési szövődménnyel jött a világra 60 évvel ezelőtt. Akkor még alig-alig volt korai fejlesztés és a többi. Nekünk már szerencsénk volt.

Milyen volt gyerekként megélni mindezt? Valahogy abszolút természetesen volt, hogy Ő van, hogy nem nagyon tud beszélni, hogy hiányoznak a fogai, hogy mikor elkezdtük az iskolát, mama odaültette velünk egy asztalhoz, hogy Ő is tanuljon, írjon. És mi a tesómmal megtanítottuk írni, tanítgattuk olvasni, olyan türelemmel, amire csak egy gyerek képes. Biztosan tettem fel én is kérdést néha, hogy Ő miért ilyen, vagy miért nem tudja ezt, vagy azt. A nagymamám mindig elmagyarázta, rengeteget mesélt a születéséről, a fejlődéséről és hogy akkor azt mondták nem éri meg a 20 évet, és nekünk ez volt a természetes. A gyerekek amúgy sem tesznek különbséget. Igazán nehéz dolga a szülőnek van, hiszen annyi mindenről kellett lemondania, és 40-50 éve még nem volt ilyen felgyorsult világ, ennyi információ. Ezt adta az élet, és az én nagymamám elfogadta, és most 88 évesen is kitart mellette.

Számára sokszor én és a tesóm motivációs forrás is voltunk, pl. nem lehetett vele egy időben buszra, villamosra szállni. (Azóta se 🙂 ) Ha viszont mi mentünk el velük valahova, akkor úgy ugrott fel a buszra mintha semmi fóbiája nem lenne. Sokszor  jobban hallgat ránk , pl. ha orvoshoz kell menni, vagy olyan helyre amit nem ismer. Nagyon nehezen mozog, egyensúlyérzéke gyerekkora óta rossz, hiszen bal oldali bénulása volt születése után, ami kihatott egész életére, emiatt sem lehetett akárhova menni vele. Emlékszem egy Balatoni nyaralás, ne adj isten fürdőzés, kész tortúra volt. Miattunk még a tóba is bemerészkedett,  más kérdés mi volt utána… Iszonyú fegyelmezett, ha valahol vagyunk, mindig megkérdezi Baj ha vesz valamiből? Szabad wc-re menni stb? Ilyenkor sokadszorra is elmondom, dehogy baj, és akkor megnyugszik, hogy őt elfogadják, és mosolyog ezerrel. Sokat nevet, minden nagyon muris számára. Néha itt nehéz, mert akkor is nevet, ha ugye nem kellene. De Ő már csak ilyen.

Emlékszem mennyit szabadkozott a nagyi miatta. Bárhova mentünk, mindig elmondta mindenkinek, még meg se kérdezték, de már sorolta, hogy ő beteg, így született és kb. érzésre elnézést, hogy itt vagyunk. Mintegy megelőzve a furcsa nézéseket, kérdéseket, gondolom ebből bőven kijutott nekik. Serdülőként sem éreztem emiatt soha cikiséget, és szerintem aki benne él, tényleg természetesnek fogadja el, hiszen ebbe nő bele. Sőt, merjen csak bárki bármit mondani.

Hátrányok, persze vannak. Hosszan sorolhatnám, mennyi nehézség, fájdalom, beletörődés, mennyi roham, hiszti, kezelhetetlen dühkitörés, felnőttként inkább átérzem ezt az oldalát. Még most is jár neki a Mikulás, a húsvéti nyuszi, és iszonyú fontosak számára az ünnepek. De ha arra gondolok, hogy mit kaptam én ezzel, hogy hányszor ült az ágyam mellett, mikor beteg voltam és simogatta a lábam, mert mama odaültette hogy vigyázzon rám, hogy mennyi szeretet van benne, mennyi gondoskodás. Úgy senki nem ágyaz ahogy Ő, hiszen szobalányként dolgozott anno egy nagy szállodában – milyen érdekes, hogy akkor érzékenyebbek voltak, és mama bevihette, és felvették. Mennyire szereti a gyerekeket, és ha megkérem nagy örömmel vigyáz az enyémekre. Megtanított érzékenynek lenni  másokra, egy olyan fajta szemüveget adott, amivel szenzitívebben figyelem mások történeteit, életét, fejlesztette az empátiás készségemet, toleranciára, elfogadásra nevelt. Ő is oktatott a maga módján indirekten, ezzel is gyarapítva a fogékonyságomat, érzékenységemet erre a világra.

Most általa tanulnak egy sor Mást az én gyermekeim is. Minap megkérdezte Luca lányom (5 és fél éves):

“Anya az E. miért mondja mindig így, hogy Bá-Bá?

Erre  azt mondtam neki:” Tudod E. csak így tudja mondani, és mi így fogadjuk el.”

Nem is kérdezett többet, még hozzátette, hogy ő szereti E.-t, és ezzel el volt intézve,  szaladt játszani.

 

V.N.Réka

 

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: