És amikor nem tudod kimondani…

misi-elso-kep (1)

….mikor kezdett múlni a fájdalomcsillapító hatása, és a kábult tudatállapotból kezdtem magamhoz térni, a mellettem lévő éjjeliszekrényre pillantottam, amelyen Misi 1. fotója feküdt. A Cerny-sek csinálták, hogyha már a babám fizikailag nem lehet velem, és nem is láthattam belőle többet a nagylábujjánál, legalább egy kép legyen róla. Ránéztem a képre. Egy kiterült, pucér kisbéka volt rajta, és nehéz volt elhinnem, hogy ő az én fiam. Nem éreztem a közelségét, meleg kis testét, nem éreztem az illatát, nem hallhattam a szuszogását. Üres voltam, és ez elszomorított. Azt gondoltam, hogy nincs rendben velem valami, amiért nem érzem azt a túláradó szeretetet, amit ilyenkor kell érezni.

Elmondták, hogy a méhlepényem kétharmada levált, Misi tüdejéből véres magzatvizet szívtak ki, intubálni kellett, és rögtön lélegeztető gépre tették. Később megtudtam, hogy a magas vérnyomásom miatt elég picike, 41 cm-es, és 1490gramm. 4/7-es Apgarral született, oxigénhiányt élt át, hogy milyen súlyosságút, azt még nem tudni. Az agykárosodás elkerülése érdekében 3 napig hűtik, majd lassan felmelegítik, és kiderül, hogy lett-e valami súlyos következménye az átélt oxigénhiánynak.  Az EEG-n görcsöket észleltek, és ezért most gyógyszert kap rá, és remélhetőleg ez elmúlik, csak az agyi trauma okozza. Az első 72 óra kritikus, az a jó, ha nem történik semmi.

Orvosi szakkifejezések tömkelege. Tények, adatok, rideg valóság. Mégis a saját történetemben kívülállónak éreztem magam. Ennek ellenére, vagy pont emiatt már a szülésem napján volt tejem. Az átélt stressz ellenére nem apadt el, hanem gejzírként tört ki belőlem. Kész csoda….

…. az agyam tudta, hogy mit kell tennie. A lényeg az volt, hogy ne omoljak össze, mert a babámnak szüksége van rám. Tőlem függ az élete. Ezért blokkolta saját magát, ezért éreztem távolinak a dolgot. Mintha csak egy film szereplője lettem volna.

Másfél bent töltött nap után saját felelősségre kiengedtek, és bementünk a SOTE I. számú Gyermekgyógyászati Klinika PIC osztályára. A váróban kitört a zokogás belőlem, és nem bírtam abbahagyni. Megértettem, hogy  csöppnyi kis babám az életéért küzd. Ez a szívfacsaró, marcangoló érzés elöntötte az egész testemet, én meg hagytam, hogy a visszafojthatatlan fájdalom kitombolja magát.

A szabályok szerint csak az egyik szülő mehet be az intenzívre, de a nővér felmérte, hogy erre nem vagyok képes, így megengedte, hogy Robi is bejöjjön velem. Rettegtem, hogy milyen látvány fog fogadni. Aztán rájöttem, hogy Misinek nem egy összetört, romjaiban heverő anyára van szüksége, aki csak a fájdalmat, keserűséget, önsajnálatot árasztja magából. Misinek egy erős, pozitív, életigenlő anya kell, akinél érzi, hogy rendíthetetlenül mellette van, aki életenergiát, szeretetet, erőt sugároz felé.

Mély levegőt vettem, letöröltem a könnyeimet, összeszedtem magam, visszafojtottam azokat az érzéseket, amelyeknek Misi mellett nincs helyük. Beléptünk a terembe. Félhomály fogadott. A teremben, körben a fal mellett, inkubátorok voltak elhelyezve benne apró kis emberkékkel. Mindegyikőjükből csövek lógtak, és folyamatosan csipogtak a vérnyomást, a szaturációt, szívfrekvenciát, a vér oxigénszintjét és még számos életjelenséget mérő kütyük tömkelege. Lefertőtlenítettük kezünket, felvettük a zöld köpenyt. Izgatottan körbenéztem…. vajon melyik lesz ő. Majd Robi elindult az egyik inkubátor felé… én is közelebb léptem… remegtem. Megláttam. Annyira édes volt. Persze, egy kívülállónak nem biztos, hogy ez jut eszébe, hiszen apró kis testét behálózták a csövek, de olyan békésen feküdt a kis ágyában, olyan nyugalmat árasztott, hogy lassanként én is kezdtem magamhoz térni, és rájönni, hogy mit üzen: Anya Te csak légy mellettem! Úgyhogy nem volt más választásom, összeszedtem magam, és elkezdődött a menet… és csak csináltam, csináltam, csináltam.

IMG_3020

Reggel  11 és 6 között lehetett bent lenni. Minden áldott nap bementem, és amíg lehetett mellette voltam. A felmelegítés után kis időre ki lehetett nyitni az inkubátor ajtaját, megérinthettem a lábát, a kezét, megsimogattam a fejét, és meséltem neki. Nem mesekönyvből, hanem csak úgy mindenféléről. Elmeséltem neki, hogy én vagyok az anyukája, és nagyon szeretem, és mindig mellette leszek, most már egész életében.” És majd délután jön be apa, és még van nagyi, meg mama, meg papa, meg nagypapa, no meg persze Ancsúr, aki nagyon vicces és nagyon várt már, hogy megérkezz, meg a Hosszú Lány, aki mellettem ül a munkahelyen, és sokat dumált hozzád, és majd, ha lehet, lejátszom a magashegyi underground – Bocskor Bíborka, szeplős váll című számát, amit sokat hallgattál bent a pocakomban. Na meg aztán otthon vár téged Szafaládé (születési nevén: Szaffi), egy gyönyörű cica, akivel majd nagyon sokat játszhatsz….” Szóval csak dumáltam neki, ami csövön kifér… Misi nagyon szépen javult, a felmelegítést követő napon levették a lélegeztető gépet, és már csak egy kis oxigéntámogatást kapott, de úgy tűnt, hogy már az sem kell, inkább már kijönne, hogy azt a sok izgalmas dolgot, amiről mesélek neki minden nap, személyesen is megtapasztalja, így úgy döntött magától lélegzik, és kinyitja kis szemét a nagy világra.

érintésHamar kikerült az intenzívről és 7 naposan már a hízlaldában volt. ÓÓÓÓÓ. Ott aztán énekeltem neki Hupikék törpikéktől kezdve a Paff a bűvös sárkányon át, Bújj-bújj zöldágig bezárólag mindent, szeplős vállat játszottam le, meséltem mesekönyvből, meséltem fejből, jöttek a nagyszülők, és 9 naposan végre megfoghattam… Az egyik nővérke, Szilvi, aki nagyon megkedvelte Misit, mondta, hogy most már meg lehet dédelgetni, az a legjobb a babának, ha érzi az anyukáját közvetlenül is. A csöveket arrébb tettük, elrendezgettük, és végre kezembe foghattam, a kb. 1700 grammos kis csöppséget. húúúúúúú….. nagyon izgultam és nagyon jó volt. Meg sem mertem mozdulni alatta, hogy nehogy összetörjem a kis testét, vagy a csövek kihúzódjanak, úgyhogy csak ültem mozdulatlanul, a pici babám meg békésen szunyókált a karomban, olyan békésen, ahogy eddig még sosem. Együtt lélegeztünk.

Nagyon szépen fejlődött Misi, napról napra csak azt a hírt kaptuk, hogy Misi jól van, nincs semmi gond vele. Úgyhogy szépen lassan eljött az idő, hogy megkapja az anyatejet is, amit gondosan elpakolgattam neki. Képzeljétek, annyira pici volt és éretlen volt a gyomra, hogy 1 aztán 3 ml tejet kapott szondán keresztül 1 órán át adagolva, csepegtetve. Így mikor eljutottunk oda, hogy 15 ml-t benyakalt, már örömtáncot jártunk.

IMG_3079Na nézzük tovább: megtanultam inkubátorban pelenkázni, (és hazaérkezve is még egy ideig oldalra álltam, nem szembe, mikor tisztába tettem Misit :)), inkubátorban etetni fecskendővel, aztán mikor erősebb lett, akkor már cumisüvegből kapta a kaját, és 25 ml-nél  már az infúziót is el lehetett hagyni. Napról napra kevesebb cső lógott ki belőle, és napról napra szebb lett, egyre babásabb. Bár Misi igazán soha nem volt kisbaba formájú, lehet, hogy azért, mert nem volt sohasem dundi, vagy azért, mert mindig van valami titokzatos bölcsesség a szemében… hisz ő már egyszer legyőzte a halált, a szemébe röhögött, és győzött. Misi győztes!

A lényeg, hogy bent – amennyire a körülmények engedték – jól teltek a napok, Robi is minden nap meglátogatta, és amikor csak tudtuk megdédelgettük.

IMG_3072 Misi folyamatosan hallhatta a hangomat, mikor ébren volt, rengeteget beszélgettünk, nem feszélyezett, hogy mások is hallják, mert ösztönösen tudtam, hogy ez a legjobb és legtöbb, amit adhatok neki. Hogy érzi, hogy mellette vagyok és hogy az életünk – immáron elválaszthatatlan – része.

Aztán egyik nap, mikor készültem be Misihez, telefonáltak bentről…. Anya, úgy készüljön, hogy ma Misi mehet haza, hozzon neki ruhát, meg hordozót…. megrémültem. Megrémültem??? Hát bolond vagyok én, hogy amiért eddig küzdöttünk és végre megvalósulni látszik, engem megrémít, és nem felhőtlen boldogsággal tölt el???!!! Az járt a fejemben, hogy bent biztonságban van, újra tudják éleszteni, el tudják látni, ha valamire szükség van.  Mi otthon mit csinálunk vele szakképesítés nélkül, ha valami gond van? És aztán, mikor Robi visszamegy dolgozni, és egyedül leszek vele otthon, nem fogom összetörni, biztos fog enni, mindig fog lélegezni, el tudom látni….? Ezek a gondolatok zakatoltak a fejemben, és nagyon elszégyelltem magam, hogy amire már egy hónapja várunk, nem felhőtlen boldogsággal, hanem rettegéssel tölt el. Innentől kezdve kizárólag a mi felelősségünk lesz, hogy testi, lelki értelemben egészséges felnőtt váljék belőle…

Mikor hazavittük, nagyon zaklatott volt Misi, érezte a környezet változást. Egy hónapon keresztül a kórház volt az otthona, és onnan most ki lett szakítva. Tudom, ez így furán hangzik, hogy a kórház, mint otthon és kiszakítva, de az ő addigi életében ez valóban így zajlott le. Egész este sírdogált, nyugtalan volt. De ahhoz, hogy ő nyugodt legyen, nekünk is le kellett csitítani lelkünk zakatolását, és átadni magunkat az érzésnek, hogy itt van velünk a fiúnk.

IMG_3188Sikerült… Misit a meztelen felsőtestemre fektettem, egyenletesen, nyugodtan lélegeztem. Misi szépen lassan elcsendesült, és békésen álomban szenderült. Megnyugodott. Együtt lélegeztünk és együtt léteztünk. Nálam itt kezdődött az anyává válás folyamata.

A hosszú bejegyzés után biztos, sokan felteszitek a kérdést, hogy mi is az, amit nem tudtam kimondani. Egy szó sem esik erről. De az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy mindezt most másfél év távlatából tudom csak így leírni. Akkor, amikor az események történtek, és rettegés, a félelem, a teher érzése nyomasztott, nem tudtam és nem is mertem ezeket kimondani. Akkor, abban a helyzetben Misi volt az első. Pedig magammal is kellett volna foglalkoznom. Mert jó anya csak az lehet, akiben egyensúly van. Körülbelül 10 hónappal a történtek után nap, mint nap arra ébredtem, hogy görcs van a gyomromban. Valami nagyon nyomasztott, és nem igazán értettem, hogy mi az, hiszen addigra már nagyjából kiderült, hogy Misi rendben van, nekem meg csak élveznem kéne az anyaságot, és hálát adni a Sorsnak, az Őrangyalunknak, az Örökkévalónak, vagy nevezhetitek bárhogy, hogy így megúsztuk ezt a sok szempontból veszélyes helyzetet. Mégsem voltam boldog. Jó szokásomhoz híven, nem hagytam annyiban, és elmentem egy szakemberhez, akivel átbeszéltük a történéseket. Nekem személy szerint a kineziológia jött be, de mindenkinek saját döntése, kénye kedve, hogy mit tart követendőnek, miben hisz. Lényeg, hogy a beszélgetés alatt fény derült arra, hogy akkor kezdtem feldolgozni azt, ami velünk történt, illetve, ahogy én azt átéltem. Az agy újabb csodája. Amikor már minden egyenesbe  jött, akkor kerültem mélypontra, akkor engedtem csak meg magamnak, hogy szembenézzek a korábbi érzéseimmel. Mindenkiben megfogalmazódik a kérdés, hogy jó anya-e. Nekem állandó lelkiismeret furdalásom volt, mert visszagondolva úgy éreztem, hogy az, ami velünk történt mérhetetlenül nagy teher volt, csupán feladatok tömkelege, és úgy éreztem nem volt bennem elég szeretet… Kegyetlen érzés így kimondani, és kegyetlen érzés még most is leírni. Aztán rájöttem, hogy mindennek így kellett történnie. Nem robot vagyok, hanem egy ember, aki tudattalanul, egy más cél érdekében elnyomott magában érzéseket, nem merte az kimondani, mert a társadalom mást vár el. A társadalom azt várja el, kötődj a gyermekedhez rögtön, és légy felhőtlenül boldog. Csak szép a dolgokról beszélnek, a nehézségekről és az ezzel járó érzésekről nem szól a fáma. Sokáig büntettem magam, nem tartottam magam elég jó anyának, hisz – úgy gondoltam – egy Jó Anya nem engedhet meg magának ilyen érzéseket.

Mára már megbocsátottam magamnak. Ma már elhiszem, hogy minden pozitív és negatív érzésemmel, félelmeimmel, aggodalmammal együtt tényleg jó anya vagyok. Elhiszem, hogy  bár korántsem tökéletes, de Misinek a legjobb és legszeretőbb anyukája vagyok. És hiszem, hogy ezt csak így lehet csinálni.

F.Ildikó

Reklámok

6 hozzászólás (+add yours?)

  1. kisverebek
    dec 11, 2012 @ 08:17:23

    Nagyon egyetértek, és klassz dolog, hogy mersz beszélni, mert így adsz erőt azoknak, akik meg nem. Ki kell állni magunkért, a gyerekeinkért, családunkért, csak erre nem vagyunk szocializálva általában. Sokat tanulhatunk a gyerekeinktől ez nagy igazság!:))

    Válasz

  2. Névtelen
    dec 10, 2012 @ 00:48:04

    Így van.. A pozitív hozzáállás és a kitartás a legfontosabb! Persze a türelem néha elfogy, na de kinél nem.. 😉
    Amikor Mirus 2-3 hónapos volt én is csak álltam széttárt karokkal mindenhonnan kaptam az infókat és baromi nehéz volt mire eldöntöttem hova is vigyem.. Nem volt biztosíték semmire… Azt az érzést nem kívánom senkinek…

    Igen, sok esetben az a baj, hogy az emberek nem merik kimondani a problémájukat , mert akkor mi lesz az “elvárásokkal”.. Nem mernem beszélni és ez nagy baj.. Szerencsésnek mondhatom magam, mert én tudok “beszélni”, igaz sokáig tartott míg elfogadtam a tényt hogy ennek így kellett történnie.. Mindennek megvan az oka.. Máris rengeteget tanultam az Ő problémái által…
    Hihetetlen ahogyan küzd, olyan akarat van benne hogy az elképesztő… És nem adja fel, megy és csinálja, megy és csinálja… 🙂 Tehát Nekem is csak egy dolgom van menni és csinálni! 🙂

    Várom az új írásokat és témákat 😉 Az összejövetel pedig jól hangzik..

    B.

    Válasz

  3. farkasildi1
    dec 08, 2012 @ 15:16:25

    hát akkor nincs másfele út, mint előre, kitartást hozzá, és biztos meglesz, illetve ahogy írtad meg is van az eredménye! örülök, hogy sikerült egy jó helyet találnotok, szerintem sokaknak okoz problémát, hogy hova vigyék csemetéjüket, kihez forduljanak, ha esetleg másfajta ütemű fejlődést látnak rajta.

    nagyon igaz az, amit írtál, de kaptam olyan visszajelzést is, hogy hasonló érzések zajlanak le az emberben akkor is, ha problémamentesen kezdődik az új életke. ezért is fontos, hogy kimondjuk ezeket, mert sokkal szélesebb körben érvényes, mint ahogy azt gondolnánk, és a felvállalásuk segíthet abban, hogy minél hamarabb létrejöhessen a belső egyensúly!

    lesznek még jó írások, különböző idevágó hasznos témában, illetve jövő évtől kezdve tervezünk a szülőknek olyan összejöveteleket, ahol mindenki elmondhatja a magáét! 🙂

    Ildi

    Válasz

  4. miraanya
    dec 08, 2012 @ 00:06:42

    Hát az igazság az hogy még nem vagyunk teljesen rendben, de nagyon jó úton haladunk 😉 Hetente 3x járunk egy korai fejlesztőbe (2-3 hónapos kora óta) a lehető legjobb helyre 🙂
    A blogot végig olvasva jöttem rá hogy azokat az érzéseket hiába is magyaráznánk másnak úgysem értik meg.. (pl. hogy szülés után nem ölelhettük meg Őket…) Mindig azt mondják, hogy már elmúlt ne is gondoljak Rá..
    Nyilvánvaló hogy ezen változtatni már nem tudok, de akkor se fogom tudni soha elfelejteni..
    Ezért örülök hogy rátok találtam 😉

    B.

    Válasz

  5. farkasildi1
    dec 07, 2012 @ 16:07:09

    és tényleg! 🙂 most már én is emlékszem ! Remélem nálatok is minden rendben van, a képek abszolút erről árulkodnak! 🙂

    örülök, hogy ránk találtál!

    Ildi

    Válasz

  6. miraanya
    dec 06, 2012 @ 21:52:22

    Milyen kicsi a világ… Egészen véletlenül keveredtem a Facebookon a Kis Verebek oldalra.. Amikor elolvastam ezt az oldalt is valami azt súgta hogy ez A Misi lehet az a kisember aki az én Mirám mellett feküdt a Sote PIC-en… 🙂
    Ráadásul november 30.-án Ti jöttetek utánunk az “utókövető” (ha jól írtam :)) vizsgálaton, csak nem tudtam honnan vagy ismerős.. 🙂
    Most hogy láttam a képeket, biztos lettem benne..
    Örülök hogy minden jól alakult.. Ha van kedved keress meg facebookon 😉 (Csóli Barby)

    Válasz

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: