Misi megérkezik

2011. március elsejére virradó éjszakán szörnyű álmom volt. Levált a méhlepényem álmomban, és arra ébredtem, hogy ülök az ágyban, a hasamat fogom, és rettenetesen ver a szívem. Ekkor a terhességem 33. hetében jártam.

Mivel az utolsó napom volt a szülési szabadságig, ezért reggel a szokásos módon felkeltem, elindultam a munkahelyemre, és tudtam, hogy lassan vége az őrült stressznek, és nemsokára végre pihenhetek, lazíthatok, élvezhetem a tavaszi napsütést, és felkészülhetek Misi érkezésére. Sajnos nem így történt…

Március másodikán este bementünk a férjemmel a korházba, mert nem éreztem jól magam. Vagyis csak azt éreztem, hogy valami nem stimmel. Említettem az orvosnak, hogy mellkasi fájdalmaim vannak, és nehezen kapok levegőt. Az orvos megvizsgált UH-gal, nézett flowmetriát, mindent rendben talált. Annyit észrevételezett, hogy elég kicsi súlyúnak tűnik a baba, egyek több cukrot, illetve a mellkasi fájdalom miatt menjek el EKG-ra, majd hazaküldött…

Hazamentünk, lefeküdtünk, de aznap már nem jött a szememre álom. Egész éjjel forgolódtam, furcsán éreztem magam, és inkább kiköltöztem a nappaliba, hogy ne zavarjam Robit, de ez sem segített. Halálfélelmem volt. Néha elszenderedtem, de valamire mindig felriadtam. Őrült fejfájásom volt. És bár egész terhességem alatt nem szedtem semmilyen gyógyszert, most két fájdalomcsillapítót is be kellett vennem, mert a szinte sírtam a fájdalomtól. Nem múlt el. Robi elindult dolgozni. Én féltem. Éreztem, hogy valami rossz fog történni. Elkezdtem vérezni. Bár korábban is vérezgettem, a terhességem első 4 hónapjában gyakorlatilag folyamatosan – és akkor 4 orvos megnyugtatott, hogy ez csak a mélyen fekvő méhlepényem miatt van -, de ez most másmilyen volt. Élénk színű piros és sok. Hívtam Robit, hogy gond van, be kell menni a korházba. Visszafordult, én addig összepakoltam pár dolgot, és vártam őt. Mikor beértünk szóltam egy orvosnak, akit a folyosón találtam, hogy betöltött 33. héten járok, és erősen vérzek. Rögtön hátravittek a vizsgálóba, közben Robi lement engem bejelenteni.

Minden eseményre és történésre pontosan emlékszem, csak arra nem, hogy mit éreztem. Mert nem éreztem semmit. Semmit. Nem voltak félelmeim, nem voltam ijedt, nem aggódtam. Akkor adott volt a helyzet, de visszagondolva úgy vélem, az agyam egyszerűen blokkolta az érzelmeimet.

Hasamra tették a kis tappancsokat, hallgattuk a babám szívhangját,100-as frekvenciával vert, ami nem túl jó. Megmérték a vérnyomásomat, 180/140 volt, és próbáltak mindenről kikérdezni.  Amint az orvosom befejezte  előző műtétét, elvittek UH-ra, ahova a dokim két másik kollegát is behívott, és percek leforgása alatt megállapították, hogy a méhlepényem folyamatosan leválik, és kijelentették, hogy meg kell császározni. Akut császár, altatásban. Robi még mindig sehol. Olyan volt, mintha órák teltek volna el, pedig kb. negyed óra alatt pörögtek az események. A liftben felhívtam Robit, hogy mehlepény leválásom van, műtenek, ma baba lesz… és még mindig nem éreztem semmit. Tényként közöltem. Ő – utólag bevallva – nagyon megijedt. Én nem gondoltam arra, hogy meghallhatunk mindketten. Fel sem merült bennem. Igazándiból semmire sem gondoltam, semmit sem éreztem.

Előkészítettek a műtétre. Folyamatosan szurkált a fiatal nővérke, mert nem találta el a vénámat. Nem fájt, kedves voltam vele. Feküdtem, lábaim felhúzva, hasamon tappancsok, kezem teleszurkálva. Ránéztem a térdemre. Mint a nyárfalevél úgy remegett. Nem értettem miért, hiszen nem féltem. Legalábbis így gondoltam. Kérdezték, hogy mi legyen a neve. Mondtam Misi. Lánynév? Hmmm… Emma. Mivel a vezetéknévről elfeledkeztem, ezért menet közben még kirohantak Robihoz, hogy milyen Misi/Emma?

Betoltak a műtűbe. Rengetegen voltak körülettem. Oxigén tettek az arcomra. De én tovább remegtem. Kérdezték, hogy jön-e belőle, érzem-e a hatását. Nem éreztem. Vagyis nem tudom, mit kellett volna éreznem.  Megkaptam az altatót…. 5, 4… látom, hogy a szike emelkedik. Elaludtam….

Mikor felébredtem, épp a műtőből toltak ki. Nagyon távolról hallottam Robi hangját, amint azt mondja, hogy nézzek balra. Jobbra néztem a hang irányába. Akkor élek… Mondta Robi, nézzek balra. Balra fordítottam a fejem. Egy kör alakú ablakon megláttam egy aprócska lábat. Akkorát, mint a hüvelykujjam. Vagy még annál is kisebbet. Megpróbáltam felemelni a kezem, hogy hozzáérjek, de nem sikerült betalálnom, így segítettek. Valamit mondtak is talán, de nem értettem, nem hallottam. Hozzáértem a törékeny kis lábacska, törékeny, pici, szinte átlátszó nagylábujjához. Cuki volt. Elállt a többitől, és jóval nagyobb volt, mint a mellette lévő. Sebaj Tóbiásos. Nekem ez volt az első képem a fiamról, Misiről. Aki élt.

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt szereti: